Megteltem. Testem mázolatlan agyagcserépként feszül, pórusaimon át szivárgok a külvilágba. Szinte vágyom az erőt, ami széttör. Azt az egyetlen tűpontos mozdulatot, ami az edényt éles szilánkokká zúzza. Nem félek - csak azt tudom megvágni, ami sebezhető, azt, ami beforr bennem újra és újra. A valóban fontos, az érinthetetlen, sértetlenül siklik át törmelékeim közt.
A víz a földre folyik, és én tócsából, kérlelhetetlen özönvízzé dagadok - elmosom, ami nem igaz. Nem félek hadban állni. Harcom éppoly nőies, mint az istennők ítélete.
Van, hogy Justicia oldalán nyugvó, jéghideg kard vagyok. Van, hogy Káli feltartott, véres keze, mellyel a világot vigyázom. Foszlányaimból nehezen megszőtt vásznam, éjjelente Pénelopéként bontom szét. Nem bánom. Ha kell, önmagammal is harcra kelek.
Mert nem csak békém, hanem küzdelmem és csatám is én vagyok. Harcom nőies, de nem alázattól és megalkuvástól, nem lágyságtól és megengedéstől, hanem mert teremtőerőmmel egy tőről fakadva, belőlem izzik, árad, mennydörög.
Istennők diadalszekerén ülök.
.
