A kisszobában állok, és fogom a kezét. Meggörbült és bütykös ujjai - amik a nehéz élethez idomultak - úgy kapaszkodnak apró kis kezembe, mintha ezzel próbálna fogódzót találni az élethez. Soha nem mondta, de tudtam mennyire fontos ez neki, hogy együtt éljünk át valamit a karácsony tisztaságából. Igen, talán ez a jó szó, mert a csoda egész életében elkerülte őt, de a tisztaságából a legfeketébb napokon sem engedett. Egy megsárgult szaloncukros dobozban tartotta a díszeket. Hiába volt apró a fenyőfa, nagyon lassan haladtunk, mert engem sokadik alkalommal is megbabonáztak a csillogó és furcsa kis figurák. Tollait igazító kócsag, éneklő angyalka, alma köré tekeredő kígyó és aranyozott dió meséltek egy olyan világról, melyet még nem igazán értettem.
Miután minden felkerült a fára, mellém állt, és megfogta a kezem. Az arca méltóságteljes lett, és kiegyenesítette görnyedt kis hátát. Én már gyerekként is magasabb voltam nála. Fogalmam sincs, ki előtt akart lelkében magasabbnak tűnni azokban a pillanatokban. Talán Isten előtt, hogy megmutassa, nem csak a terheket, hanem az áldottat is méltósággal viseli. És akkor egyszer csak elkezdte a Mennyből az angyalt. Idős volt már, a hangja remegett, mégis tisztán szólt. Sosem felejtem el azt a büszkeséget, ahogy arról mesélt, hogy énekkarba járhatott, pedig csak 6 elemit végzett, és két ismétlőt. Erős hangja könyörtelenül zengett. Egyszerre mosott el háborút, halált, és be nem teljesült gyermeki álmokat. A kis szobát megtöltötte a kiirthatatlan, végzettel dacoló élet.
