Azt olvastam, mindig legyen időm magamra. Azt, hogy én már több és jobb vagyok, nekem jár, nekem szabad, én megérdemlem. Azt is sokszor olvastam, hogy én már nem vagyok rabszolga, nem vagyok házicseléd. Nem arra vagyok, hogy a férjem kívánságait lessem, nem arra, hogy a gyermekemnek áldozzam az életem, és arra sem, hogy a munkahelyem kizsigereljen. Én már nem egy kívánatos test vagyok, nem egy csinos pofi, nem mások véleménye, nem az életkorom, nem a végzettségem, nem a nemem.
Tulajdonképpen, már nem vagyok semmi. Csak az önmegengedésbe szorult énidő-generáció.
Valahol egyszer majd elolvasnám azt is, hogy ha senki véleménye nem számít, akkor az enyém is pont annyit ér. Hogy egy nemtelen világban minimum ironikus női jogokat követelni. Hogy ha nem vagyok hajlandó áldozatot hozni a férjemért és a gyerekemért, de én elvárom tőlük, akkor udvartartásom van, nem családom.
Jó lenne egy poszt arról is, hogy vasalás-illatú otthon nem az elektromos illatosítótól lesz. Hogy ami gyermekként az otthon melege, a nagymama buktája, a lédús barack a fáról, az felnőttként a felhasogatott fa, a sütő mellett görnyedt délelőtt, a munka utáni permetezés és metszés.
És valaki egyszer majd mesélhetne róla, hogy instant életérzést nem árulnak a boltban elvitelre. Azt otthon főzik az olyan emberek, akik a "nem vagyok" címkék helyett, mernek valamilyenek lenni.
