Azt mondják, minden elemekből épül fel.
"Tűz olvasszon, szél szárítson, föld nyeljen el, víz vigyen el."
Sokáig nem értettem, miben rejlik nőségem ereje. A fény és az állandó mozgás mögötti világ néha nehezen megfogható.
Mindig kifelé, mindig felfelé. Mindig áttörni, mindig változni. Mindig vezetni, mindig célt érni. Azt hittem, az elemi erő csak ilyen lehet. Azt hittem, a világ felkiáltó mondatában nem lehetek más, csak a sosem nyugvó állítmány.
Pedig én igazán akkor lettem elememben, amikor megéreztem, erő nem csak ott van, ahol a kiáradás és cselekvés. Ereje van a mozdulatlanságnak, a befelének, az összehúzódásnak is.
Fojtottál már el tüzet? Egyetlen másodpercbe zárt lehetőség, feszültség az anyagban, mielőtt végleg eldől, hogy a tűz kialszik, vagy újra fellángol.
Szeretek ez lenni: a lefojtott, szinte egy pontba sűrűsödött erő. A tűzmag, a perzselés helyett.
Szeretek mozdulatlanul állni ott, ahol minden szétfolyik. Mint egy hatalmas, nyugvó víztömeg, mely bármikor áttörhetné a gátat. Szeretek szélcsend lenni, ami meglep egy szeles nap után, parlagon heverő föld, mely éppen nem terem, mert tartalékait tölti.
Én azt szeretem, mikor az ötödik elemmé, egy láthatatlan matériává válok - törött járdalapok és szívburkok hajszálrepedései közé szivárgok, hogy én legyek a tér, melyben újra összeér, mi külön sosem volt.
